" Mi hárman "

Egy félhomályos, szinte üres szobában tértem magamhoz.
A fejem sajgott, és éreztem ahogy forog velem a világ. Nehezemre esett kinyitni a szemeim, minden egyes pislogással csak nőt a fájdalom a fejemben. Lassan hozzászokott a szemem a a fél sötéthez, majd körbenéztem a helységben. Egyetlen kis ablak volt, amin beszűrődött egy kis napfény. Leraktam a tenyerem a földre, majd felakartam állni, de sikertelenül, ekkor vettem észre, hogy valaki fekszik mellettem.
- Úristen, Castiel ébredj! Hallasz? - húztam az ölembe, majd finoman rázogatni kezdtem.
A bal szeme eléggé fel volt dagadva, és a szája is több helyen felrepedt. Óvatosan simítottam végig az arcán párszor, mire kinyitotta a szemeit.
- Örülök, hogy jól vagy - húzta mosolyra a száját, de felszisszent a fájdalomtól.
- Maradj csendben, ne beszélj. Biztos nagyon fáj - parancsoltam rá aggódva.
- Nem érdekel, legalább neked nem lett komolyabb bajod. Próbáltam erős lenni, de a fickó legyűrt - nézett fel rám sajnálkozva.
- Nem emlékszem sok mindenre. Arra igen, hogy ott álltam veled szemben, és mondtad, hogy álljak arrébb, de utána semmire.
- Az az alak, aki a hátad mögött állt, apám embere volt. Megismertem. Leütött téged, majd dulakodásba kezdtem vele, de simán leterített.
- Akkor ez azt jelenti, hogy apám raboltatott el minket - fordítottam el a fejem, majd az egyik sötét sarkot kezdtem el bámulni. Észre sem vettem, hogy a könnyeim kezdtek kicsordulni a szemeimből, csak akkor, amikor Cas az egyik kezével törölgetni kezdte őket. Lenéztem az ölemben fekvő fiúra, aki megértően nézett fel rám.
- Nem lesz semmi baj. Itt vagyok veled. Nem fogom engedni, hogy bántson - ült fel nagy nehezen mellém, majd a karjaiba húzott. Szorosan simultam a testéhez, és erősen átöleltem.
- Félek! Nem akarok meghalni Cas - markoltam a kabátjába, és sírtam.
- Nem fogsz meghalni! Érted? - emelte fel a fejem, hogy a szemébe tudjak nézni. -  Főleg azok után, meg pláne nem fogom hagyni, amiket mondtál nekem. Még nem tudtalak boldoggá tenni.
Egy apró mosolyt erőltettem az arcomra, attól amit mondott. Elraboltak minket, de ő még így is képes elfeledtetni velem, azt, hogy mi is történt velünk.
Hallottam, hogy nyílik az ajtó, majd mindketten arra kaptuk a fejünket. Castiel felállt engem is húzva maga után.Védelmezően a háta mögé utasított, eltakarva engem. Félelmemben, a kabátja hátát szorongattam. Reszkettem, és ideges is voltam egyben.
- Mondtam, hogy maradj ki ebből, fiam! - szólalt meg Cas apja, amikor belépett a helységbe.
- Én pedig azt, hogy hagyd békén őt! - felelte mérgesen Cas az apjának. - Mit akarsz? Megölni Reinát? Mert akkor el kell szomorítsalak, mert nem fogom engedni. Előbb velem kell végezned!
- Ó nyugodj meg! Te is mész a kis szerelmeddel együtt a másvilágra - jelent meg az ajtóban egy másik férfi.
Castiel kezei ökölbe szorultak, majd az apjára, és az idegenre meredt.
Persze csak neki volt idegen, nekem nem. Amint meghallottam a hangját, a hideg futott végig rajtam. Emlékek és fájdalmak lepték el az elmém. Rayen Clair volt az.
Egy picit kiléptem Cas háta mögül, és Rayenre néztem. Őrült mosoly terült szét a száján, ahogy a tekintetét az enyémbe fúrta.
- Helló Reina - mondta vigyorogva.  Cas visszatolt a fejem a háta mögé, de nem tudtam nyugton maradni.
- Mit akarsz tőlem? Nem tetted eléggé tönkre már az életem? - kérdeztem zaklatottan a szemeimbe nézve.
- Tudod, érdekes amit mondasz! Tönkre tettem az életed? - kacagott fel ördögien, és beljebb lépett a szobába. - Ti tettétek tönkre az enyémet!
- Nem csináltam semmit! - dünnyögtem az orrom alatt.
- Dehogynem ! - szegezte rám szigorúan a szemeit.  - Annak a csövesnek a vére folyik az ereidbe, már az is bűn, hogy léteztek, te és a testvéred!
- Fogd be a szád! - üvöltött rá Castiel.
- Istenem milyen aranyos. Próbálod védeni a te drága kincsed? Pedig jobban tennéd, ha nem! Ugyan olyan ribanc mint az anyja - fordult Cas felé.
- Ne beszéljen így róla - emelte fel a hangját Cas ismét. - Ha még egyszer a nevét is a szájára veszi, akkor én ...
- Mit csinálsz fiam? Megütsz? Na ne nevettess - forgatta meg a szemeit Rayen. - Én a helyedben, távol maradtam volna ettől a nőtől, ahogy az apád kérte. Így már sajnos téged is likvidálnom kell. Rossz lányt választottál Castiel. Egy igazi szajhát.
Cas megindult az apám felé, kezét ütésre emelte, de az emberei az apám előtt termettek, és lenyomták Cast a földre. Riadtan néztem a jelentett, nem tudtam mit kellene tennem. Egyedül nem tudunk szembeszállni velük.
- Most pedig - jött közlebb hozzám Rayen, majd hátulról belemarkolt a hajamba. Arcáig húzta a fejem és őrülten mosolygott. Casre pillantottam, aki próbált kiszabadulni a két férfi szorításából. Az apja csak állt mellette a falnak dőlve, nézte mit csinálnak a fiával.
- Eressz el! - sziszegtem Rayennek.
- Meg bánod még azt is, hogy megszülettél. Te és Nick, estére a földdel lesztek egyenlőek - vigyorgott a képembe.
- Ne merészeld bántani őt is, te állat!
- Ne félj kislányom, nemsokára ő is itt lesz veled! Végignézhetitek egymás halálát.
- Megőrültél, bolond vagy - néztem gyűlölettel a szemébe.
- Lehetséges. Megőrjített a gondolat, hogy anyád mindvégig becsapott és megcsalt. És még a halála utolsó perceiben is, annak a rohadéknak a nevét nyögte - szorította meg még jobban a hajam.
- Sosem szeretett téged. Kötelessége volt hozzád menni. Mindig is apát szerette - vágtam undorral a tekintetembe neki.
Arca eltorzul a sok dühtől, és pofon csapott. Elengedte a hajam, a földre dobott, felemelte a fejem, és egy újabb pofont kaptam. Kezeimmel próbáltam védekezni, de sokkal erősebb volt nálam. Legyőzött, mint mindig a múltban.

Nem figyeltem, hisz alkalmam sem lett volna rá, de Cas kiszabadult a két fickó karjai közül. Elkapta az Rayen nyakát, ököllel bevert neki, amitől Rayen összecsuklott. Cas védelmezően átölelt, és magához szorított.
A két férfi felénk közeledett idegesen, amitől megrettentem. Castiel arca megfeszült, ahogy az egész teste, és éreztem képes lenne most bármire. Még meghalni is értem.
- Állj! - szólt Rayen a két férfinak. Engedelmesen megálltak.  - Mindenki megfog halni! Ti, Nick és a drágalátos apucid is - vettette oda nekem.
Gyűlölettel nézett felénk, majd a fejével biccentett az embereinek, és Cas apjának. Amint elhagyták a szobát zokogva borultam a fiú karjaiba.
- Shhh, nyugodj meg. Jól vagy? Mutasd az arcod! - húzott az ölébe, gyengéden végigsimított az ujjait ott, ahol Rayen megütött.
 - Nem fáj már az a pofon, amit ő tud nekem adni - döntöttem a homlokomat az övének.
 - Kifogunk innen jutni,  Noah és Kol már biztos rájöttek, hogy eltűntünk. Keresni fognak.
- Mi van, ha nem találnak meg időben? - kérdeztem sírva tőle a szemeibe nézve.
- Noah okos fiú. Megfognak találni! - nyomott egy lágy csókot az ajkaimra. Fejem a mellkasába fúrtam, próbáltam lenyugtatni magam. Tudtam, hogy csak nyugtatni próbált, de én már lemondtam minden reményről.  De emlékeztettem magam Noah szavaira.
A remény! A remény hal meg utoljára. Mindig ezt mondta. Nekünk pedig most csak ez maradt. Remélni, hogy Noah megtalál minket.





                                                                          Nick


Idegesen figyeltem Noah, minden egyes dühös lépését. Méreggel és aggodalommal telve, járkált fel alá az iskolaudvaron. Elárulta nekem, hogy ma reggel kellett volna találkozni a húgommal az iskola előtt, de ő nem jelent meg. Aggodalommal töltött el engem is a tudat, hogy nem tudom merre jár Reina. Ráadásul Castiel sincs itt. Reggel beszélni akartam vele pár dologról, de sehol sem találtam, valamint a telefonja is kivan kapcsolva, ugyan úgy mint a Reináé.
- Talán őt választotta, és leléptek együtt - morogta az orra alatt idegesen Noah, majd belerúgott az előtte lévő pad lábába.
- Nem lépne le csak úgy. Ismerem a húgom, attól, hogy nem felhőtlen a viszonyom vele az elmúlt pár hónapban, tudom, hogy elköszönne tőlem - álltam Noah mellé, és rárakta a kezem az egyik vállára.
Idegesen sóhajtozott, és újból elkezdett járkálni össze-vissza.
- De nem jelent meg reggel, ami azt jelenti, hogy nem engem választott, hanem Castielt! - túrt idegesen a hajába, majd levágódott a padra.
Felelnem kellett volna erre valamit, de nem mertem. Nagyon jól tudtam, már az elején amikor Cas visszajött, hogy a húgom őt fogja választani. Bármit is érzett Noah iránt, az a fele se volt annak, amit a másik fiú iránt érez.
Sejtem, hogy belül Noah is tudhatta, hogy ez egyszer be fog következni. Rájöttem arra az eltelt idő alatt, hogy tényleg szereti a húgom, de sajnos ez kevés volt. Talán, ha Amerikában maradunk, és nem ismeri meg Reina, Castielt, akkor boldogok lehettek volna, de a sors közbeszólt.
Elmélkedésemből a telefonom rezgése zavart meg. Arrébb álltam Noahtól, majd rápillantottam a készülékre. Bella keresett. Meglepődtem, hisz nem szokott a suliban felhívni.
- Szia Édes. Miért hívsz? - szóltam bele kedvesen.
Halk szipogást hallottam a vonal másik végén, amitől egyből lehervadt a mosoly az arcomról.
- Bella! Itt vagy? - kérdeztem idegesen.
- Nick...- szólalt meg zokogva.  - Gyere haza kérlek, most. Siess!
Időm nem volt megkérdezni, hogy mi történt mert kinyomta. Idegesen vágtam a zsebembe a telefont, az összetört Noahval nem törődve, hagytam el az iskolát. Teljes erőmmel futni kezdtem a házunk irányába.
Görcsbe rándult a gyomrom, hogy nem tudtam mi lehet a baj. Sohasem hallottam még ilyen keservesen sírni.
A hangja remegett és félelmet hallatott, és még jobban aggódni kezdtem.
A kaput szinte berúgtam a házunk előtt, rohanva futottam az ajtó felé. Nagy erővel vágtam ki az ajtót, de abban a pillanatban, ahogy kivágódott, egy pisztolycsővel találtam szemben magam.
Mozdulatlanul álltam a pisztoly előtt, és a férfi szemébe néztem, aki csak félszegen vigyorgott.
Pillanatok alatt összeállt a fejemben a kép. Reina nem szökött el, hanem minden bizonnyal elkapta Rayen.
Ökölbe szorult a kezem, és kiutat kerestem a helyzetből.
Megragadta a karom a férfi, maga elé húzott, és a hátamnak szegezte a pisztolyt. Lökdösve tolt előre a nappaliba, ahol Bella és Agatha ült zokogva a kanapén. Egy másik egyén társaságában, aki rájuk szegezett még egy fegyvert. Iszonyatos düh futott végig a testemen, amint arra gondoltam, hogy talán bántották is őket.
- Mit akarnak? - néztem a lányok előtt álló férfira.
- Téged Fiam! - mondta nekem gúnyosan.  - Az apád epekedve várja, hogy találkozhasson veled.
- Rendben. De engedjék el őket, most azonnal! - mutattam Bellára és Agathára határozottan.
Hangom magabiztos és parancsoló volt, pedig félnem kellett volna, hiszen egy pisztolyt fúrtak a hátamba.
- Óhh nyugalom - intett le a férfi. - Nekünk csak te kellesz! Ők lényegtelenek.
- Akkor hagy menjenek el a házból, utána azt csinálnak velem, amit akarnak - szegeztem a tekintettem szigorúan a férfi szemeibe.
Felrángatta a lányokat a kanapéról, majd az ajtó felé mutatott.
Láttam rajtuk, hogy bármennyire is félnek, nem akarnak itt hagyni. Zokogva álltak a kanapé előtt.
- Menjetek. Most! - parancsoltam rájuk. - Nem lesz semmi bajom!
Bella ijedten kapta a tekintetét rám, de magabiztosan biccentettem a fejem, a kijárat felé. Lassan lépdelve haladtak el a kanapé mellől. Agatha könnyes szemekkel nézett fel rám, mikor mellém ért. Megszorítottam a karját, és löktem rajta egyet. Bella nem mozdult előlem, a szemei fényébe visszatért az az akaratos tekintett. Tudtam mire gondol. Hogy ő nem megy sehová, inkább meghal velem együtt. De nem engedhetem. Főleg most nem, mikor egy csodálatos dolog vár rá. Tudom, hogy ha nem élem túl az apámmal való találkozást, szenvedni fog a hiányom miatt, de most már örökre vele lesz valami, belőlem.



Visszaemlékezés

A mai nap teljesen kifárasztott, testileg és lelkileg is. Az őrült és az a monoton tanulás, ami az utolsó gimis évvel jár. Pályaválasztás és a felnőtté válás. Sosem aggasztott a jövőm, egyáltalán nem foglalkoztam azzal, hogy mihez kezdek, akkor, ha vége a sulinak. Főiskola vagy munka. Nem foglalkoztatott semmi. Talán elkényeztetnek tűnök, de mindig arra gondoltam, hogy van elég pénzem az örökségemből, és nem kell azon aggódnom, hogy dolgoznom kelljen. Ez a gazdag gyerekek átka. De mióta Bella velem van, teljesen másként látom a világot.
Az ő családja is tehetős, de őt ez egyáltalán nem érdekli. Keményen dolgozik Agatha cégénél, és mellette elkezdte levelezőn a fősulit. A saját lábán akart megállni, és ahhoz a pénzt előteremteni. És igaza volt. Bármennyire is enyém, és Reináé az a pénz, az akkor is az anyám, és a  nagyszüleim pénze marad. Nem az enyém, amiért én dolgoztam meg. Így hát elhatároztam, hogy a kezembe veszem a sorsomat.
Megszállottan bújtam a főiskolák tájékoztatóját a szobámba belépve, az itteniek között vacilláltam. Nem akartam távol kerülni Bellától.
Amikor kidugtam a fejem a könyv mögül, meglepődve vettem észre, hogy Bella az ágyon fekszik, és valamin nagyon töri a fejét. Összecsuktam az könyvet, majd behuppantam mellé. De mintha észre se vett volna, bámult ki a fejéből.
Lassan odatoltam magam a testéhez, és apró csókokkal kezdtem el beborítani a nyaka pontjait. Végre valami reakciót váltottam ki belőle, mert éreztem, hogy beletúr a hajamba. Fölé másztam, számmal pedig betapasztottam az ajkait. A puha ajkaiban szinte elvesztem. Minden testrészem beleremegett ebbe a szenvedélyes csókba, és már többet is akartam tőle.
De tervemet nem tudtam véghezvinni, mert lassan eltolt magától. Komoly tekintettel nézett fel rám. Nem értettem, miért néz ilyen fájdalmas tekintettel. Aztán beugrott, hogy biztos most vannak azok a napok, és ezért álljak le.
- Nick - suttogta a nevemet. - Beszélnünk kell! - folytatta idegesen.
Lemásztam róla, ő felült velem szemben az ágyra. Idegesen tördelte a kezeit, s nagyokat sóhajtozott közben.
- Kibököd mi a bajod? - kérdeztem türelmetlenül.
- Mindjárt, nem olyan könnyű - állt fel mérgesen, majd a falhoz lépett és nekidőlt.
Feltápászkodtam én is, elé álltam, majd szorosan átöleltem.
- Mi a baj? Nekem elmondhatod.
- Istenem Nick - kezdett zokogni a karjaimban.
Feszült lettem a könnyei miatt, és nem értettem, hogy mitől borult ki ennyire. Nagyon jól tudja, hogy nekem bármit elmondhat, én segítek neki. De most, mintha nem akaródzott volna kinyögni a baját nekem.
- Bella, az isten szerelmére, mond már. A frászt hozod rám - szóltam rá idegesen és eltoltam magamtól.
A szemei elé kapta a tenyerét eltakarva őket, de így is láttam, ahogy folytak a könnyei.
- Terhes vagyok - suttogta zokogva.
Pillanatra a vér is megfagyott bennem, amint kimondta ezt az egy mondatott. Pislogás nélkül meredtem az előttem zokogó lányra. Az elmémig, csak nagyon, de nagyon lassan jutott el ez az információ. Terhes!
Zavarodottságomban azt sem tudtam, hogy most mit csináljak, és mit kellene mondanom. Gyerekünk lesz. Fel sem tudtam fogni, hogy ez pont velünk történik. Mindig ügyeltem a részletekre, bár tudtam, hogy az óvszer nem teljesen megbízható. Hiszen ott van az az egy százalék. És pont mi estünk bele abba a kibaszott egy százalékba.
Frusztráltan léptem el előle, a hajamba túrtam, és járkálni kezdtem a szobába.
Gondolataim hirtelen lettek zavarosak. Nem tudtam mit kellene ilyen helyzetben csinálnom, hiszen sosem ejtettem még teherbe senkit.
Bellára pillantottam aki lehajtott fejjel állt, a falnak dőlve. Visszaléptem elé, és a karjaimba zártam.
- Sajnálom - mondta halkan, és magához szorított ős is.  - Holnap elmegyek a dokihoz, megbeszélem vele a vetetés körülményeit.
A szempilláim ismét egy helyben maradtak. Vetetés. Más ember egyből igent mondott volna, és helyes döntésnek tartotta volna. De nekem ez az opció az eszembe sem jutott. Igen fiatal vagyok, csupán 19 leszek, de nem vagyok gyilkos. Én ejtettem teherbe, és vállalnom kell a következményeket. Ráadásul szeretem ezt a lányt, és mást nem is tudnék elképzelni a gyermekem anyjának.
- Elmegyünk a dokihoz, de csak vizsgálatra. Nem vetetheted el - emelte fel az állánál fogva a arcát.
Meglepetten nézett rám.
- Nick. Szinte még gyerekek vagyunk. Ezt te sem gondolhatod komolyan. Most leszel 19 én 20. Legutolsó sorban pedig, nem régóta vagyunk csak együtt, mi van, ha megtartom a gyereket, és külön válunk? Nem akarok egyedülálló anya lenni - hadarta el idegesen.
- Én pedig biztos vagyok benne, hogy együtt maradunk. Bella, Szeretlek, jobban mint gondolnád! Megrémültem, amikor mondtad, hogy terhes vagy, de én egy percre sem gondoltam arra, hogy elvetessük a gyereket. Lehet fiatalok vagyunk még, de itt az ideje felnőni. Nem tudom, hogy mit és hogyan fogunk csinálni, de együtt túljutunk rajta. Mi hárman - érintettem meg a hasát, majd gyengéden megcsókoltam az ajkait.

Zokogva borult a karjaimba, és csókokkal árasztott el. Amint kimondtam, amit gondoltam, éreztem, hogy a tonnás súly eltűnik a szívemről.
Nagyon jól átgondoltam, és akarom ezt a gyereket. Akarom őt, és vele boldognak lenni. Tudom, hogy lesznek nehézségek, és most még jobban el kell gondolkoznom a jövőmön, mert már nem csak magamért fogok felelni, hanem egy apró életért.


Visszaemlékezés vége


  Pisztoly dördülést hallottam, majd éreztem, hogy a hátamba fúródó szerkezet leesik. Hátra pillantottam, és Kol állt az ajtóban, kezében az elsütött fegyverrel. A támadóm a földön feküdt, a vére patakokban folyt a szőnyegre. Eszméletlen volt, vagy talán már halott.
Az előttem álló alak, vérbe forgott szemekkel nézte az eszméletlen testet, majd rám szegezte a pisztolyt.
- Ezért megdöglötök! - ordított fel. Már csak a pisztoly dördülését hallottam, és Kol kiáltását.
Szemeim előtt vörös hajkorona tünt fel, ami védelmezően ölelt át. Másodpercek alatt történt minden, mozdulni sem volt időm, hogy ellökjem előlem Bellát. Rémülten kaptam a karjaim közé a lányt, aki lassan összecsuklott.
Fájdalom szúrt a szívembe, ahogy lerogytam vele együtt a padlóra.
Újabb dörrenést hallottam, de már nem tudtam másra figyelni, csak életem szerelmére, aki a karjaim között feküdt eszméletlenül.
Kezeimet befestette a vörös vére, és lassan terjedt szét körülöttünk. Szemeimbe temérdek könny gyült, és szorosan húztam magamhoz a lányt. Zokogva ringattam a karjaimba, simogattam a haját gyengéden.
- Nem veszíthetlek el! - suttogtam halkan. Érinteni akartam az arcát, de amint ránéztem a véres kezemre, a világ forogni kezdett körülöttem.
Az ő vére, ami miattam csordult ki. Nekem kellene most itt feküdnöm, nekem kellene most a halállal harcolnom. Nem pedig neki, és a gyermekemnek.
- Hívtam a mentőket Nick. Mindjárt itt lesznek! - guggolt le elém Noah, majd megnézte Bella sebeit.
Nem tudtam mit csinál, nem láttam a könnyeimtől semmit, csak éreztem ahogy elhúzza óvatosan a karjaimból. Már nyúltam volna utána, ha Agatha nem fogja le a karom, és húz arrébb. Nem akartam távol lenni tőle, nem akartam a halálát. Ha ő itt hagy engem, én is vele akarok menni.
Kibogoztam magam Agatha karjai közül, letérdeltem Kol és Noah mellé, akik próbálták elállítani a vérzést.
Noahra néztem, akinek a tekintete szinte elsötétült a dühtől. A szemeimbe nézett, karomnál fogva felállított a földről, majd arrébb húzott Koltól és Bellától.
Tiltakoztam minden mozdulatommal, de sikerült elrángatni onnan. Szembe fordított magával, akkor láttam a meggyötört arcát, ami már nem azért volt fájdalommal teli, mert azt hitte Reina lelépett. Hanem azért mert tudta, hogy az apám valószínü elkapta. Hogy lehet már nem is él, vagy már kevés ideje van hátra.
- Találd meg! Mentsd meg! Azt a rohadékot pedig öld meg! - néztem a szemeibe érzéketlenül.
Nem szólt, de tekintetén láttam, hogy mindent elfog követni, amivel megmentheti még Reinát, ha él.
Megmarkolta a pisztolyát, Kol felé nézett, majd én is így tettem. Folyamatosan lógott a telefon a fülén, gondolom a mentősökkel beszélhetett, és követte az utasításokat, hogy mit csináljon.
- Érzem, hogy nem halt még meg. Épségben fogom visszahozni neked. Az életemre esküszöm - jelentette ki száraz, rideg hangnemben. Még egy utolsó pillantást vetett rám, majd megölelt.
Én nem tettem semmit. Minden annyira fájt, hogy mozdulni sem tudtam. Elengedett, s az ajtó felé vette az irányt.
Tudtam, hogy benne bízhatok. Tudtam, hogy megfogja menteni a húgom, és visszahozza nekem...