" Te vagy aki boldoggá tud tenni "

Magamra kapkodtam a ruháimat, és futottam Castiel után. Szinte feltéptem az ajtót, és kirohantam a kórteremből. A folyosó közepén megálltam, és őt kerestem a szemeimmel, de sehol sem láttam. Nem tudtam eldönteni merre induljak, vajon hol lehet. A tető és a tornaterem között vacilláltam. Lehetséges, hogy visszament Nickhez. A tesiterem felé vettem az irányt. Pár másodperc múlva megszólalt a kicsengő, és a diákok kiszállingóztak a teremből.
Kétségbeesetten próbáltam magam átverekedni közöttük. Féltem, hogyha még kések pár percet, sosem fog Castiel meghallgatni. A barátaim mind csak azt szajkózták, hogy még mindig érzek Castiel iránt valamit. De próbáltam elnyomni ezt az érzést. Beakartam magamnak mesélni, hogy ő soha se volt nekem. Az igazság viszont az, hogy belül nagyon is jól tudtam, mit érzek. Csak soha nem gondoltam bele, hogy újból elveszíthetem.
A tömegből egy kéz nyúlt felém, majd kirángatott az emberek közül. Lihegve álltam meg a megmentőm előtt. Kezeimet a térdemre raktam pihenni, és próbáltam levegőhöz jutni.
- Mi történt veled? - guggolt le elém Eren.
Annyira elvoltam foglalva magammal, hogy észre se vettem, ő segített rajtam.
- Majd később Eren - néztem rá, és tovább akartam indulni, de megfogta a csuklóm.
- Kérlek, mennem kell. Meg kell keresnem! Fontos! Nem hagyhat el! - beszéltem összevissza.
 Könnyeim kicsordultak a szemeimből, ahogy a tömeget néztem, és Castielt kerestem.
Az öcsém megragadta a karom, majd bevonszolt az egyik terembe. Dühösen leültettet az egyik székre. Húzott magának is egy széket, idegesen a szemeimbe nézett.
- Castielt keresed, igaz?
- Igen Eren. Úgyhogy engedj!  - álltam fel dühösen, de lefogta a kezeim, és visszanyomott a helyemre.
- Miért csinálod ezt Reina? Mikor veszed már észre, hogy neked jobb nélküle? Mennyit akarsz még szenvedni miatta? A mai nem volt elég? Hiszen Serenával is miatta balhéztál össze! Mi kell még hogy rádöbbenj, neked nem ő kell?  - bombázott a kérdéseivel.
Lélegzet elállva próbáltam megemészteni a kérdéseit. Egyikre sem tudtam a választ. Csak egyvalamit tudtam, hogy nem akarom őt az életemen kívül tudni.
- Eren - néztem az öcsémre.  - Te ezt nem érheted. Nem bírom elengedni. Azt mondta nekem, hogy elenged, örökre kilép az életemből.
- Ez csodálatos hír! - tette össze a két kezét nevetve. - Ezt akartad mindig is, akkor most mit sírsz? Miért rohangálsz kétségbeesetten a folyosón?
- Mert nem akarom elengedni. - álltam fel a helyemről, és elkezdtem fel alá járkálni a teremben. - Nem tudom mit érzek igazából, de azt tudom, nélküle nem tudnék meglenni. Jelen kell, hogy legyen az életemben. Másképp nem megy!
- És Noah? Rá nem gondolsz? Szerelmes beléd, és eddig te is azt bizonygattad, hogy mennyire szereted. Vele mi lesz? Neked ő a legjobb választás. Boldog vagy mellette, és ő nem tenne ki annyi fájdalomnak, mint Castiel - emelte fel a hangját idegesen Eren.
Nem tudtam válaszolni Erennek. Csendben az ablakhoz álltam, és bámultam magam elé. Mégis mit kellene tennem? A szívem mindkét irányba húz. Se Castiel, és se Noah nélkül nem lennék boldog. Már teljesen belefogok bolondulni ezekbe az érzelmi kérdésekbe. Könnyebb lenne Noaht választanom, de vajon tényleg boldog lehetnék mellette? Vagy, ha Castielt választom, akkor valóban mellettem marad örökre, és nem bánom meg, ha őt választom.
- Nem tudom mit tegyek! - fogtam meg a fejem idegesen és leguggoltam. Próbálok helyesen dönteni, de ne tudok olyan döntést hozni, amelyikben ne sérülne meg valaki lelke.

- Sajnálom, hogy ilyen durván beszéltem! - guggolt le mellém Eren. Gyengéden magához húzott és átölelt.
- Semmire sem vagyok jó. Milyen ember az olyan, aki összetöri az emberek szívét? Tönkreteszem Noaht azzal, hogy áltatom az igaz szerelmemmel, miközben magam is kételkedem benne. Ott van Castiel, aki tudom, hogy szeret, de képes volt a boldogságomért lemondani a sajátjáról. Szörnyű vagyok! - zokogtam a karjaiba.
- Nem vagy szörnyű, csak bizonytalan. Te is tudod, hogy utálom Castielt, és legszívesebben azt akarnám, hogy örökre távol maradj tőle. De, ha tényleg nem megy nélküle, és Noah mellett nem vagy boldog, akkor lépned kell.
- Teljesen elbizonytalanítottál, az előző kijelentéseiddel. Noah mindig ott volt nekem. Mindig számíthattam rá. Csak úgy képes lennék összetörni a szívét, és dobni őt?
- Mert az jobb, ha áltatod magad? Te is belerokkanhatsz a színészkedésbe.
- Nem színészkedés. Tényleg szeretem őt, és boldog vagyok a közelébe. De nem olyan, mint Castiellel. Teljesen mások az érzéseim, a két fiú iránt!
- Inkább te bonyolítod meg a dolgokat! Nem akarod semelyikőjüket elveszíteni, mindkettő felé kötődsz, de ez nem mehet sokáig így!
- Az egyik kötődésem el is szakadt ma! Nagyon jól ismerem Castielt. Amit egyszer a fejébe vesz, véghez is viszi. Szeretném hinni, hogy boldog lehetnék nélküle, de... Nem tudom, miért csak kell nekem - ráztam meg a fejem kétségbeesetten, majd elengedtem Erent és felálltam. A tesóm szótlanul nézte, és tűrte a tehetetlenségem. Minden ember ilyen zavarodott, ha szerelemről van szó? Vagy csak én vagyok túl bizonytalan?
Már nem tudtam mit akarok. Mindkettő fontos nekem. Pár perccel ezelőtt még biztos voltam abban, hogy Castiel kell nekem. De mióta meghallgattam Erent, és egy kicsit lenyugodtam, elbizonytalanodtam.
Alig bírtam egy helyben maradni. Ki kellett mennem levegőzni egy kicsit. Eren velem tartott a folyosóig. A szünet még tartott, a diákok mind az épületbe tömörültek a hó miatt. Eren adott még egy biztató ölelést, majd Tyler keresésére indult. Céltalanul bolyongtam a folyosón. Átakartam mindent gondolni százszor, mielőtt döntök.
Megálltam a szekrényem előtt, nekidőltem és néztem ki a fejemből. Ismerős mellkast láttam meg magam előtt, majd felpillantottam Noahra. Komoly és rideg tekintettel állt előttem.
- Beszélnünk kell! - kapta el a karom, majd rám adta a kabátom, amit a kezében tartott, és maga után rángatott az udvarra.
Félelmetesek voltak a mozdulatai. A viselkedését egyáltalán nem értettem.
Hirtelen megállt, szemebe fordult velem és mélyen a szemeimbe nézett.
- Noah, mi a baj? - kérdeztem tőle félve.
- Tudom, sosem fogod megérteni! Nem hiszed el nekem, hogy képtelen vagyok rá - mondta idegesen.
- Mire vagy képtelen? - kérdeztem meglepetten.
- Nem szeretni téged! - szorította ökölbe a kezeit.
- Miért mondod ezt? Nem értelek? - próbáltam közelebb menni hozzá, de elhúzódott.  - Noah... -suttogtam halkan.
- Bement hozzád Castiel az orvosiba, igaz? Beszéltetek, nem? - tette fel egymás után a kérdéseket.
Nagyokat pislogva néztem fel a fiúra. Tudtam jól, hogy előtte nem titkolhatok semmit, de nem sejtettem, hogy ilyen hamar ráfog jönni, Castiel látogatására. Szótlanul meredtem a szemeire, egyetlen normális mondatott nem tudtam összerakni a fejemben.
- Miért nem válaszol? - ragadta meg a karom idegesen. - Láttam mindent! Ellógtam az óra utolsó perceit, és láttam, amint Castiel zaklatottan kijön a teremből. Pár percig zokogva álldogált az ajtó előtt, majd hirtelen elfutott. Azt is láttam, ahogy kirohansz te is, és kétségbeesetten nézelődsz a folyosón. Gondolom őt kerested, utána akartál menni. Nem tudom mi történt ott bent, de az arcodról simán leolvastam, hogy szenvedsz! Vele akartál lenni? - hadart el mérgesen. Keze iszonyatos erővel markolták a karom, de nem szóltam egy szót sem. El kellett tűrnöm a fájdalmat.
- Őt kerestem, igen! - böktem ki halkan. - De nem találkoztam utána vele. Sajnálom Noah.
- Szeretsz még engem Reina? - kérdezte bizonytalanul.
Nem mondom, hogy szeretem, mert nem mondhatom neki. Mindent elrontottam. Legszívesebben elfutnék, elrohannék, még mielőtt megérthetné, hogy ez most más. Darabokra törtség, fájdalom marad minden kételyem után, mert nem tudok válaszolni őszintén neki. Nem mondhatom el, mert túl fontos nekem ő.
 A hetek, a hónapok, mind boldogok voltak, amiket vele éltem, de most nem tudok dönteni.
- Összezavarodtam - hajtottam le a fejem. 
- Addig nem szabadulsz meg tőlem, amíg nem adsz olyan választ, amit meg tudok érteni. Ami logikus.Amíg ki nem tudod mondani, hogy nem Szeretlek Noah, Castielt szeretem. Vagy azt, hogy Szertelek Noah. Addig a percig, amíg nem fogod eldönteni kit is akarsz, küzdeni fogok. Soha életemben nem szerettem senkit ennyire, mint most téged Reina - fogta két keze közé az arcom. - Adok neked egy kis időt, amíg átgondolod. De nem fogok várni örökké.
Elengedte az arcom, megfordult és otthagyott az udvaron.
Néztem a távolodó alakját, amitől még jobban összeszorult az szívem. Hát tényleg itt az idő. El kell döntenem mit akarok, és kit. De hogyan tudnék helyes döntést hozni? Minden erőmet össze kell szednem. Nem törhetek össze, nem lehetek gyenge. Ahhoz pedig, hogy átgondoljam a dolgokat, egy kis időre van szükségem. Össze kell szednem a gondolataim. Castiel most kerülni fog engem, abban biztos vagyok. Noaht pedig nekem kell kerülnöm.




                                                                ***

Pár nappal később megkezdtük a klip forgatást. A dallal már minden simán ment, és készen álltunk arra, hogyha kész a klip, a nagyvilág is meglássa, mit alkottunk Takumával együtt.
Végre eljutottunk idáig. Vártam ezt a napot, és nagyon izgatott is voltam. Talán most már több lelkesedéssel csinálom a munkám. Egyszer sem álmodtam arról, hogy énekesnő legyek, de az utóbbi időben megváltozott a véleményem. Szeretek itt lenni, imádok énekelni, és egyre jobban foglalkoztat az, hogy megtanuljak valamilyen hangszeren játszani. Lehetséges, hogy ez az én kis világom, amibe mindig is vágytam?
Azért egy kicsit idegesen ültem a székemben. A ruha, a smink, mind nagyon jól álltak, és temérdek ember vett körül, hogy a kedvemre tegyenek. Csak rajtam látszik némi idegesség. Azon tűnődtem egész nap, hogy képes leszek-e végigcsinálni.
Takuma láthatta rajtam a bizonytalanságot. Lassan a hátam mögé lépdelt, a kezét a vállamra tette, majd biztatóan mosolygott. Próbáltam én is valami mosolyfélét erőltetni, sikertelenül.
- Minden rendben lesz kislány! - fogta szorosan a vállaimat Takuma. - Én szeretem a hangod, és a közönség is szeretni fogja. Hidd el, és adj bele mindent ebbe a klipbe.
- Olyan jó, hogy itt vagy. Nélküled, már rég hisztirohamot kaptam volna - nevettem fel kínosan.
- Nem hagyom, hogy megfutamodj. Itt vagyunk a finishben, innen már nem engedlek el.
- Takuma! Kezdhetünk? - kiáltott ide nekünk a rendező.
Takuma bólintott, majd rám nézett. Vettem egy mély levegőt, felálltam és a kamerák elé sétáltam.
A forgatás elkezdődött. A kezdeti megszeppenésemnek hamar vége szakadt. Úgy járkáltam, és mozogtam a kamera előtt, mintha mindig is ezt csináltam volna.
A dal is nagyon könnyű volt. Nem is lehetett volna mondjuk nehéz, hisz a fiú jól a fejembe verte.
Többször akarom elénekelni ezt a dalt, és még annál is több dalt, amit kifejezetten nekem ír majd Takuma. Vele akarok maradni, ketten együtt a show bizniszben.
- Rendben, ennyi! - szólalt meg a rendező. - Gyere Reina, visszanézzük a felvételt - intett nekem.
Sietve szedtem a lábaimat, majd Takum karjába karoltam.
- Milyen volt? - kérdeztem félénken.
- Csodálatos! - bókolt mosolyogva.
Mindketten a képernyőre bámultunk, annyira furcsa volt magam látni ott. Mintha nem is én lettem volna.
- Nagyon sokat fejlődött az éneked. Amikor idekerültél, nem tudtad az érzéseidet átadni egy dallal sem. De most, ez a dal, ez a klip, minden tökéletes! - fordult felém a rendező.
- Köszönöm szépen! - mosolyogtam zavaromban.
Takuma csak elismerően megszorította a karom. Ami tudtam, hogy azt jelenti, hogy ő is ezt gondolja.
Egész napunk a klip forgatásával ment el. Észre sem vettük, de már délután java részét is eltöltöttük.
Takumával fáradtan dőltünk le a székben az irodájában. Ő nem is csinált semmit, csak állt és nézett engem, de az ő állítása szerint, abba is el lehet fáradni.
- Nos, tényleg jobb lett az éneked - szólalt meg pár perc csönd után.
- Tényleg? - néztem rá ujjongva.
- Ez érdekes! - nevetett fel. - Nem sokkal ezelőtt, még azt mondtad, nem akarsz énekesnő lenni. Most meg itt ujjongsz.
- Az akkor volt! - néztem rá durcásan. - Olyan sok munkát és bizalmat  fektettél belém. Sok ember dolgozott a sikeremért. Ezért elhatároztam, hogy én is beleadok mindent! Amúgy is azt a dalt, nekem írtad. Nem hagyhatom, hogy más énekelje el.
- Ravasz! - nézet huncut mosollyal a száján.
- Ravasz? Miért?
Felkelt a fotelből, elém sétált, és leguggolt elém. Óvatosan megfogta a kezem, a szemembe nézett.
- Életet adtál annak a dalnak. Köszönöm. Igen neked írtam, és csak te énekelheted el, senki más. Mindent el fogok követni, hogy sikerrel járj, ezért megteszek bármit.
-  Ahogy én is! - mosolyogtam vissza rá.
Visszamosolyogott, mint egy gyermek, akinek most ajándékoztak valamit.
Az elején egyáltalán nem gondoltam arra, hogy valaha is összebarátkozom ezzel a fiúval, de az együtt töltött idő, megváltoztatta a véleményem. Egyáltalán nem perverz és kiállhatatlan. Ha jobban megismeri az ember, rájön, a feltűnő viselkedése mögött, egy aranyos srác lakozik.
Mosolyogva néztem a csokoládé színű szemeibe, és átöleltem.
- Köszönök mindent Takuma! - engedtem el és visszaültem a helyemre.
A srác arca vörösben pompázott, és idegesen vakargatta a tarkóját. 
- Na jó mennem kell tovább. Még van egy kis dolgom a Ravennel - állt fel, majd a táskáját kereste.
Nevetnem kellett volna a gyerekes reakcióján, de nem volt merszem. 
- Én is megyek. Hulla vagyok. Szia!  - ugrottam fel a székből, majd intettem neki.
Sietősen elhagytam az irodáját, és Angelhez indultam.
A kijárat előtt Lysandert vettem észre, aki nagyon keresett valamit.
- Lys - érintettem meg a vállát hátulról.
Ijedten kiegyenesedett, megfordult, majd megkönnyebbülten nézett rám.
- Atya ég! Már azt hittem Takuma az. Elvesztettem a jegyzet füzetem, és nem találom sehol. Abban voltak az új dalaim - mondta szétszórtan.
- Nem ilyennek ismertelek, aki elhagy dolgokat. Ez egy új oldalad - vigyorogtam rá
- Ne nevess ki, kérlek. Annyi minden közbe jött az elmúlt pár napban. Dalokat írni, próbálni, iskolába járni, Castiel felkaparni a földről... - fejezte be hirtelen a mondatott.
- Mi történt Castiellel? - kérdeztem aggódva.
Lys nem mert rám nézni. Az üvegajtón keresztül bámult ki inkább a hólepte tájra.
- Lys - rángattam meg a karját.
- Nem mondhatok semmit. Elmondta nekem, hogy mit mondott neked az orvosiban, azon a napon. És nem akarja, hogy bármit is tudj ezek után róla - felelte letörten.
- Azt mondta, jobb nekem nélküle? De neki nem jó! Szenved, nem igaz? - kérdezgettem tovább.
Lys megrázta többször is a fejét, majd rám nézett.
- Nem szenved! Félreértettél. Ő tényleg azt akarja, hogy boldog legyél, ezért felejtsd el te is őt. Jobb neked nélküle, nem igaz? Most már teljes erőbedobással, csak Noahra tudsz gondolni? - nézett rám.
A szavai rosszul estek. Tudtam jól, hogy hazudik. Castiel szenved. Pár napra sikerült kizárnom mind a két fiút a gondolataimból, de most, hogy szóba került Cas, ismét zakatolni kezdett az agyam.
Lys rángatott ki abból az extázisból, amibe estem. Kérdően nézett, majd magához ölelt. Megnyugvással töltött el a karjaiba lenni. Tudtam, hogy rá mindig számíthatok, bármi is történjék.
- Hazavigyelek? - kérdezte bizonytalanul. Óvatosan eltolt magától, majd felemelte a fejem.
- Mit kellene tennem, Lys? - néztem a szemeibe.
- Azt hiszem semmit már. Castiel a fejébe vette, hogy elenged. Te is tudod milyen, ha valamit véghez akar vinni.
- Tudom! - bújtam vissza könnyes szemekkel a mellkasába.
- Héé Lys! Mi a francot keresel még itt? Fent kellene lenned már a stúdióba! - hallottam meg Castiel ideges hangját, Lys háta mögött.
Elengedtem Lys, aki megfordult és zavarodottan nézett Castielre. Pár pillanatra találkozott a mi pillantásunk is, de hamar megszakította a szemkontaktusunk.
- Igyekezzünk! Túl akarok lenni rajta - indult el Cas.
Úgy sétált el mellettem, hogy közben egyetlen egy pillantást sem vetett rám. Mintha sosem ismert volna.
Lys aggódva a vállaimra tette a kezeit, majd átölelt. Kibontakoztam az öleléséből, és szó nélkül kiléptem az épületből.
Lehangoltam sétáltam a kocsihoz. Tudtam, hogy így fog velem bánni. A suliban is minden nap átélem ezt. De ott Rosa, vagy Alexy kirángat az önsajnálatomból.
A parkolóban ismerős alakot vettem észre. Noah az egyik padon ült, és a telefonját nyomkodta idegesen.
Megtorpantam. Napok óta nem találkoztam vele sem. Az ultimátuma után, Angelhez költöztem pár napra. Kell a távollét, hogy eltudjam dönteni, melyik szerelemért érdemes harcolni.
Noah felfigylet a jelenlétemre. Eltette a telefonját, majd elmerengve a szemeimbe tekintet.

- Szia - köszöntem halkan, amikor elé értem.
Nem válaszolt, lehajtotta a fejét, felállt, majd hirtelen szorosan átölelt.
Meglepett a közeledése. Azt hittem ordibálni fog velem, azért amiért elmentem otthonról.
Gyengéden visszaöleltem én is. Jól esett az érintése. Örömmel töltött el, hogy a karjaiba tart. Mindig biztonságban éreztem magam közöttük, és megnyugodtam. Most sem volt másként.
- Miért nem jössz haza? - kérdezte elcsukló hangon, majd szorosabban ölelt.
- Át kell gondolnom mindent Noah. Nem tudok kétségek közt élni. Így nem megy! Adj kérlek egy kis időt! - toltam el magamtól finoman.
- Elzársz minden esélyt tőlem, hogy küzdeni tudjak érted.
- Nem zárok el! Te így is küzdöttél már értem eleget. Most nekem kell küzdenem, hogy megtaláljam a helyes utat. Annyi mindent köszönhetek neked Noah, de amíg nem vagyok 100% -ig biztos az érzéseimben, külön kell legyünk.
- Az elmúlt pár napban gondolkoztam - emelte a tekintetét rám. -  Azóta, hogy megismertelek, nem telt el nap, hogy nem gondoltam rád. De most, hogy újra itt vagy velem, az életemben, a szerelmemként,  nagyon szenvedek. Minél közelebb kerülök hozzád, annál rosszabb. A gondolat, hogy egyszer el kell válnunk, szinte fojtogat. Megosztottuk egymással az álmainkat, és rengeteg tervünk volt. Most meg úgy érzem, mintha egy  álom lett volna. Hogyan lehetséges, hogy két ember egymásba szeret, s olyan sok mindent megosztanak egymással, aztán ez az egész szinte egyetlen éjszaka szertefoszlik?
-Sajnálom, hogy szenvedned kell miattam! - hajtottam le a fejem búsan. - Nem tudom, mikor jutottunk idáig. Szeretném most rögtön azt mondani, hogy minden rendben lesz, de nem vagyok rá képes. A szavaim csak hazugságok lennének. Gyerekkorom óta csodáltalak és szerettelek, és nem akarom, hogy kilépj az életemből. De nem tarthatlak úgy magam mellett, hogy kételkedem. Értsd meg kérlek - néztem fel a srácra könnyes szemekkel. Viola színű szemeiből, áradt a szomorúság és a magány. Nem állt szándékomban bántani soha őt, hisz annyi mindent megtett értem. De azt sem akartam, hogy ha mellettem marad, szenvedjen a hamis szerelmemtől.
- Érzem, hogy hamarosan szét vállnak útjainak - emelte a tekintetét az égre, amit én is követtem.
Decembert írtunk már, ami azt jelentette, hogy hamar sötétedett. A felhős égboltot kémleltem én is, majd vissza pillantottam a fiúra.
- Én reménykedem még - suttogtam halkan.
Semmi jelét nem mutatta annak, hogy válaszolni szeretne. Csöndben nézte továbbra is a csillagokat. Néha felsóhajtott egy hatalmasat, és tovább bűvölte az eget.
- Te már nem reménykedsz? - kérdeztem félve.  - A sóhajaidból ítélve, nagyon gondolkozol valamin, de nem mondod ki.
- Azon gondolkodtam, hogy tudok-e nélküled élni. A mély sóhajok pedig könnyebbé teszik elviselni a gondolatot, hogy talán nélküled kell tovább haladnom az utamon. Talán egyszer elfogadom, egyszer majd azt tudom mondani, hogy nekem ez így is jó, őszintén, de tudod, amíg látom az arcodat azzal a  mosollyal, amit csak én láthatok, valahogy mindig egy picit darabokra törik a szívem, mert tudom, nem én fogom látni többet. - fordult teljes testtel felém.
 Gyengéden derekamra tette a kezeit és magához húzott. Kezeit erősen összekulcsolta a derekam körül, mint aki soha többé nem akar elengedni. Belemarkoltam a kabátja gallérjába, sűrű szuszogással adtam tudtára, hogy mennyire jól esik a közelsége. Nem mozdult semelyikőnk, talán mindketten féltünk, hogyha elengedjük egymást, akkor soha többé nem találunk egymásra.
Mélyen belefúrtam magam a mellkasába, próbáltam az agyamba rögzíteni az illatát. Nem tudom miért tettem ezt, de nagyon jól esett.
- Elég volt a hezitálásból Reina. Holnapig hozd meg a döntésed. Nem tudok tovább várni. Minden egyes nap elteltével, csak nő bennem a kétely, ami megőrjít! - tolt el finom magától, megérintettem az arcát, és egy puszit leheltem az ajkaira.
- Holnap reggel találkozunk, az iskola előtt! - bontottam ki magam a karjaiból. Nehéz szívvel hátat fordítottam neki, és beszálltam az autóba. Vetettem még egy utolsó pillantást Nohra, majd beindítottam a autót.
A város már díszelgett a különféle karácsonyi égőktől, és díszektől. Minden ember boldogan sétált, és kacagott a karácsony vásárokon.
Sosem szerettem a karácsonyt igazán, talán az egyetlen amire visszaemlékszem szívesen, a tavalyi volt. Boldog, felszabadult, vidám voltam. Igaza volt Casnak, hogy az a lány eltűnt, pedig mindennél jobban szerettem volna visszahozni.
A kocsiba beszűrődtek a fények. A csillogás és meghittség rajtam is átjárt.
- Milyen szép! - gondoltam magamban, majd behajtottam a parkolóba Angel házánál.
Félelemmel eltöltve jöttem ide pár nappal ezelőtt. Ő az apám, és természetes dolognak kellene lennie annak, hogy itt alszom nála. Igazából megtett mindent annak érdekében, hogy elfogadjam őt, amit meg is tettem. Felvettem a nevét, minden nap kedvesen beszélgettem vele. De hiányzott az a bizonyos érzés. Az amikor apának hívod. Nicknek könnyebben ment mint nekem, én nem tudtam még rávenni magam arra. Nem éreztem azt a bizalmat kettőnk között.
Ezekkel a gondolatokkal a fejemben nyitottam ki a bejárati ajtót. Az előszobába ledobtam magamról a csizmám és a kabátom, majd a konyha felé indultam. Készítettem magamnak egy forrócsokit. Amint kész lett bevackoltam magam az erkély előtt kanapéra, majd a város fényeit kezdtem el kémlelni.
Válasszak!  Csak ez járt a fejemben. Egy estém maradt, hogy életem legnehezebb döntését meghozzam. Mi van ha képtelen leszek rá? Ha nem tudok választani? Akkor, valószínűleg, nem maradhatok semelyikükkel. Talán ez lenne egyből az ésszerű megoldás.
- Elfutni ebből a városból, és elmenekülni az érzéseim elől. Újra kezdeni nélkülük - suttogtam a bögrémbe, majd kortyoltam egyet belőle.
- A menekülés sosem jó. Nekem elhiheted! - hallottam meg Angel hangját. A szobája felé tekintettem. Az ajtófélfának dőlve meredt rám. Vett egy mély sóhajt, majd elindult felémm és leült szorosan a felhúzott lábaim elé.
- Ez tűnik az ésszerűnek. Talán mindenkinek jobb lenne, ha én tűnnék el! - köröztem az ujjaimmal a bögre szélén.
- Egy az egyben Estherre hasonlítasz! - nevetett fel kínosan. - Mintha az anyádat látnám, és hallanám. Talán ugyan ennyi idősek lehettünk, amikor szinte ugyan ezt mondta nekem.
- Amikor elhagytad? - kérdeztem szomorúan tőle.
- Utána. Mikor már Rayennel volt, de én visszajöttem, és újból felkavartam az életét. De akkor gyáva voltam, és nem küzdöttem érte. Mint ahogy Castiel is feladott téged - simogatta meg biztatóan a kézfejem.
- Azt akarod ezzel mondani, hogy hasonlít az én történetem a tietekére? - kérdeztem gúnyosan.
- Teljes egészében. És ezért akarom, hogy ne menekülj el, hanem jól dönts. Ne kerülj olyan helyzetbe, mint az anyád és én. Azt válaszd, akit a szíved súg neked, ne pedig azt, akit ésszerű lenne.
- Vagyis szerinted Castielt kellene választanom? Érte áldozzak fel mindent, amit eddig újra felépítettem?
- Neked kell tudni, hogy mit miért érdemes feláldozni. De ha érzed a késztetést, azt, hogy képtelen vagy nélküle létezni, talán érdemes lenne elgondolkozni azon, hogy hol van a helyed. Mert lehet, hogy ott ahol ő van, ahol a szíved vele boldog.
- Annyira szeretném jól látni a dolgokat, de félek! - letettem a bögrém az asztalra, és az ujjaimat kezdtem el tördelni.
- Azt kell eldöntened, kivel akarsz igazán boldog lenni. Ki mellett érzed azt, hogy az eget is áttudnád szárnyalni, akivel a lehetetlen is lehetséges lenne. Akinek a mosolyát soha nem tudod kiverni a szívedből, és az elmédből. Akitől megremegsz, amint rád pillant. Ezeken kell először elgondolkoznod! Tudd, hogy mi tesz boldoggá, és tarts ki mellette mindenáron! - nézett mélyen a szemeimbe.
Ösztönösen mozdultam, egyetlen szemvillanás alatt, a karjaiba vetettem magam.
- Apa - kezdtem el zokogni. - Miért nem viselkedsz úgy, mint egy normális apa? Le kellene ordítanod a fejem, amiért a pasik miatt aggódok ennyi idősen - fúrtam a fejem a mellkasához.
Lassan lehajtotta a fejét az enyémre, majd a hátam kezdte el simogatni.
- Lehetnék olyan, de nem akarok. Persze, hogy féltelek, mint minden apa a lányát, de te nem vagy már gyerek. Egy gyönyörű felnőtt nő lett belőled, aki akkor sem hallgatna rám, ha könyörögnék neki - nevette el a végét.
- Ebben igazad van! - kuncogtam halkan. - Egyetlen ember tudott eddig féken tartani, azt hiszem.
- Ő mindig tudja, hogy kell téged lecsitítani, és irányítani. Sosem volt kérdés számomra, hogy ő hozzád tartozik - nyomott egy puszit a fejem búbjára.
- Apa! Félelem! Érted félelem van bennem!  - hangsúlyoztam ki   a szavakat.
- 2 percen belül másodjára hívtál apánk. Hűű ez rekord! - emelte fel a fejem, és mosolyogva nézett le rám. - De...  Meglepődnél, hogy mi történne, ha félretennéd a félelmet, végre elengednéd az elvárásaidat, és csak hagynád, hogy megkapd azt, ami boldoggá tesz.
- Ami boldoggá tesz? - tettem fel hangosan a kérdést magamnak.
Egyetlen dolog tenne boldoggá, nagyon is jól tudtam, csak nem láttam a saját félelmeimtől. Mindent amit valaha akartam, csak ő tudja megadni nekem. Még csak fel sem kellett volna merülnie bennem annak, hogy nem nélküle akarom leélni az életem. Az ő mosolya, ölelése, hangja, az egész lénye tesz engem boldoggá.
Izgatottan keltem fel a kanapéról. Az ajtóhoz siettem, és próbáltam felhúzni a csizmám.
- Nem baj, ha elugrok valahová? - kérdeztem apától, miközben próbáltam felrángatni magamra a cipőm.
- Gondoltam, hogy amint döntesz, elfogsz rohanni hozzá. De akkor már ne gyere vissza, maradj is ott. Lesz mit átbeszélnetek! - nézett rám mosolyogva.
- Köszönöm, hogy segítettél! - rohantam hozzá, és egy gyors puszit nyomtam az arcára. Felkaptam a kabátom, és már rohantam is lefelé a lépcsőházban. A hó sűrűn hullott, és a szél is fújt. Összehúztam magamon a kabátom, és a kocsihoz sétáltam.
Kételkedtem még, de már nem féltem. Őt akarom mindennél jobban, még ha ezzel másnak fájdalmat is okozok.
Az utcánk sarkára érve leparkoltam a kocsival. Összeakartam szedni a gondolataim, mielőtt megteszem az első lépést. Lezártam a kocsit, majd lassú léptekkel elindultam. A szél össze-vissza fújta hajam, szinte lobogott a szélben. A szemembe söpörte a hajam, ami teljesen elvakította a látásom. Megpróbáltam újra minden tincset a helyére rakni, de sikertelenül. A szél vadul tombolt, mintha egy közelgő vihar előjelei lettek volna. Nem törődtem már a hajammal, ha szeret, kócosan is kellek neki. Felszegtem a fejem, és határozottan megindultam előre. Megtorpantam,  mert szemben találtam magam vele.
Egymással szemben álltunk ebben a zord időben. A meglepettség mindkettőnk arcára kiült. Nagyon jól láttam az arca minden mozdulatát. A lámpák fénye pont az arcára világított. Hitetlenség, és kétely tükröződött a szemeiben.
- Mit keresel itt ilyen későn? - kérdezte zaklatottan.
Nagyot nyeltem, majd a gyönyörű szemeibe néztem. Itt álltam előtte, és már nem kételkedtem. Aki mellett biztonságban, és szeretetben érzem magam, az ő. 
-  Azt akarom, hogy mellettem legyél! Nem hagyom, hogy az útjaink kettéváljanak - mondtam határozottan, majd a szél ismét a szemembe fújta a hajam. Nem törődtem már vele, nem akartam egyetlen egy pillantásra sem levenni a szemem róla.
- Azt hiszed jól döntöttél? - kérdezte lehangoltan, majd a földet kezdte el bámulni.
- Igen! - indultam meg lassan közelebb hozzá. - Mert te vagy, aki boldoggá tud tenni. Senki más!
Hirtelen felkapta a fejét, az arca szinte lefagyott. Pár pillanat is eltelt, mire végre egy apró mosoly erőltetett a szája sarkára. A pillantása a szívemig hatolt, minden egyes lépés amit felém tett meg, csak még jobban megdobogtatta a szívem. Pár lépésre voltam tőle, amikor az arca hirtelen komoly lett. Értetlenül néztem rá, és észrevettem, hogy a hátam mögé néz.
- Reina... Menj arrébb - ordította, majd elkezdett szaladni felém.
 Megfordultam, és egy sötét árnyat láttam magam előtt. Ütést éreztem a tarkómnál, majd a földre rogytam. A világ kezdett elsötétülni a szemeim előtt.  A hangok egyre halkabbak lettek, éreztem ahogy egy mély álomba süllyedek...

" Minden ígéret megszeghető "

A reggeli napfény már javában besütött a szobába, de én nem akartam kinyitni a szemem. Féltem, ha felébredek teljesen, ennek a csodálatos álomnak vége lesz. Hamar rájöttem, hogy nem álom. Erős karokat éreztem a derekam körül, a hátam mögé pillantottam, és megláttam a békésen szunyókáló Noah arcát. Hátamnak simulva, védelmezően ölelve aludt. Megfordultam, közelebb bújtam hozzá, majd erősen átöleltem. Ugyan így tett ő is. Elmosolyodtam, és egy csókot nyomtam az ajkaira.
Kinyitottam a szemem, és láttam, hogy az övé is nyitva, s az arcomat bámulja. Sosem értettem, miért néz így rám. Mintha én lennék a főnyeremény.
- Szia! - suttogta halkan.
- Neked is Szia! - suttogtam kuncogva.
- Mit nevetsz? - kérdezte nevetve.
- Csak úgy jött. Boldog vagyok! - néztem a csillogó szemeibe.
- Ennek örülök, mert én is. Nem akarok még egy estét különtölteni. Borzalmas volt Kollal aludni - fintorgott.
- Kol nem is tud neked olyan örömöket szerezni, mint én! - nyújtottam ki a nyelvem.
- Ha csak a tegnap estére gondolok - gondolkozott el mosolyogva.
- Elég legyen, zavarba hozol! - fogtam be a száját nevetve.
- Akkor terelem a témát. Menned kell ma Takumához?
- Őszintén szólva, nem tudom. Azt mondta, hogy este felhív, de nem tette. - feleltem szomorúan, majd a telefonom kezdtem el keresni. Az ágy mellé ledobva sikeresen meg is találtam. Rémülten vettem észre, hogy 5 nem fogadott hívásom volt tőle.
- Úgy látszik ő keresett - hajolt közelebb Noah, majd a telefonomra pillantott.
- Le fogja ordítani a fejem! - néztem keservesen Noahra.
Visszatárcsáztam Takumát, majd vártam hogy felvegye. Második csöngés után fel is vette.
- Szia! Téged aztán elég nehéz utolérni - szólt bele álmosan.
- Bocsánat, ha felkeltettelek, és azért is, hogy nem vettem fel tegnap este! - mentegetőztem.
- Semmi baj. Gondoltam,hogy biztos sok dolgod van. De máskor, ha mondom, hogy hívni foglak, legyen nálad a telefon.
- Értettem. Szóval akkor mi volt tegnap?
- Meghallgatta a főnök, és nagyon tetszett neki. Úgyhogy készülj fel, mert hétfőtől gőzerővel dolgozni fogunk a dalon. 
- Uhh, nagyon örülök neki! - ujjongtam. - Akkor a hétvégém szabad?
- Igen! Elég keményen dolgoztál mostanában, és arra gondoltam, hogy kijár neked egy kis pihenő! 
- Köszönöm Takuma. Hétfőn a legeslegjobb formám fogom hozni. Ígérem.
- El is várom - nevetett. - Pihenj és majd találkozunk. Szia.
- Rendben. Szia. - mondtam én is nevetve. Kinyomtam a telefon, és Noah karjaiba dőltem.
- Mondtam én, hogy sikerülni fog. Híres énekesnő leszel! - bökdöste meg az ajkam.
- Te pedig egy híres énekesnő testőre, és barátja lehetsz! - mondtam, majd egy puszit nyomtam a szájára.
- Tetszik az ajánlat! Na de, akkor ma csak is az enyém vagy! Mit szeretnél csinálni? - ölelt át.
- Hmmm... Ágyban maradni, egész nap, kettesben!
- Micsoda kis perverz lettél - nevetett.  - Nekem is tetszik az ötlet. A hétvégén csakis az enyém vagy Reina Hamilton - döntött hátra az ágyban. - Lássuk mivel kezdjük a napot. Szerintem egy kis reggeli torna, jól esne mindkettőnknek - húzta vigyorra a száját. Karjaimat gyengéden a fejem fölé szorította, majd szenvedélyesen megcsókolt. Boldogan adtam át magam, ennek a kellemes érzésnek. Csak az ujjai léteztek a bőrömön. Semmi másra nem tudtam gondolni, csak a bőrömön vándorló tenyerére. Átölelt, és magához szorított, a testéből annyi szerelem, rajongás áradt, hogy behunytam a szememet, és elmerültem az érzésben.

                                                             
                                                                     ***

Az eltelt pár hét, maga volt a boldogság számomra. Noahval még jobban elmélyült a kapcsolatunk, azt hiszem. Minden percben boldog voltam, amit vele tölthettem. Úgy vettem észre, hogy Castiel tényleg békén hagy. Egyáltalán nem keresi a társaságom, és nem üldöz a szerelmével. Örültem neki, hogy felhagyott a zaklatásommal, de másrészt, valahol legbelül, hiányoltam őt. Minden nap látni, és mellette ülni rossz érzés volt. Rosa azóta sem akart beszélni velem Nickről, de legalább már odáig eljutottunk, hogy újra barátkozik velem. Nem győztem elégszer bocsánatot kérni tőle, és bizonygatni, hogy mellette leszek bármi történjék.

Alexyvel és Rosával álltam az iskola fő ajtójánál. Az üvegajtón keresztül néztük, ahogy a hó beborítja az iskolaudvart. Annyi minden történt mostanában, hogy észre sem vettem, az idő múlását.
- Itt a tél! - örvendezett Alexy. - Ami azt jelenti, hogy nemsokára karácsony. Ami még azt jelenti, hogy ajándékozás. Ami meg azt, hogy nem tudom mit vegyek Cleo-nak! - sápadt el kék hajú barátunk.
Rosával nevetve egymásra néztünk, majd két oldaláról átkaroltuk a fiút.
- Ránk mindenben számíthatsz, hisz tudod! Lányok vagyunk, majd segítünk ajándékot választani. Bízz mindent ránk - mosolygott Rosa, Alexyre.
- Nem is tudom mi lenne velem nélkületek - szorított magához minket.
- Nélkülünk? Bele se vágtál volna ebbe a kapcsolatba. Még mindig emésztenéd magad az miatt, hogy tetszik egy lány - böktem meg az arcát nevetve.
- Igazatok van. Főleg te Reina - nézett rám. - Ha akkor nem jössz el hozzám, biztos nem lépek semmit az ügy érdekében. Meg persze Castiel tanácsai is jól jöttek.
- Tanácsai? - kérdeztük meglepetten Rosával egyszerre.
- Hát azt mondta akkor, hogy maradjon kettőnk között. Nem akarta, hogy bárki is tudjon róla, mert rontana, a róla kialakított képen, ha kiderül, hogy ellátott pár tanáccsal - gondolkozott el.
- Én erről nem is tudtam semmit - morogtam magam elé. - Soha nem mondta, hogy beszélt veled Cleoról.
- Sok dologban segített nekem. Akkor ismertem meg egy kicsit jobban, Castiel törődő énjét - mosolygott Alexy.
- Na, de mindegy. Menjünk kajáljunk valamit. Éhes vagyok - nyújtózkodtam, majd ismét Alexybe karoltam. A menza felé vettük az irányt.
Hosszú sor állt az ebédlőben. Rosa bevállalta, hogy majd sorba áll, mi csak üljünk le.A szokásos kis hármas asztalunkhoz ültünk. Olyan rég voltunk már csak így hármasban. Rossz érzés volt egy kicsit, hogy mennyire elhanyagoltuk a barátságunk.
- Többször is elszökhetnél Noahtól. Jó végre együtt lenni - mondta Alexy miközben helyet foglaltunk.
- Nem kell elszöknöm, te bolond. A suliban bármikor elenged egyedül. Sőt már otthonról is. Úgy tűnik apám eltűnt. Azt feltételezik, hogy nem fog utánunk jönni. Így Noah is megkönnyebbült, és én is. Nem vigyázza már minden léptem. Képzeld, még vásárolni is elmehettem egyedül. Hát nem szuper? - nevettem fel.
- Dilis - borzolta össze a hajam. - Mint aki most szabadult nem tudom hány év után a börtönből, úgy mondod ezt.
- Mert olyannak is éreztem. Mindenhová követnie kell téged valakinek. Nem tehetsz semmit engedély nélkül. Nem csinálhattam egyedül semmit. De most boldog vagyok, hogy visszakaptam a szabadságom.
- Akkor Noahval és Kollal mi lesz? Hazamennek?
- Egyenlőre még maradnak. Szeretnének a közelben lenni egy kis ideig. A suliban is azért maradtak, hogy megbizonyosodjanak arról, hogy nem vagyunk célpontok többé. De, ha vége ennek, valószínű Noah maradni fog. Itt vállal majd munkákat, meg ahogy elnézem, Kol is. Úgyhogy nem aggódom semmi miatt - mosolyogtam Alexyre.
Elfordítottam a fejem, és Rosat kerestem a szemeimmel. Kíváncsi voltam kell-e neki segítség. Pár asztallal  arrébb tőlünk, kiszúrtam Castielt és Serenát. Castiel az ebédjét fogyasztotta, az a pióca pedig egyfolytában duruzsolt a fülébe.  Szemeimet nem tudtam levenni róluk. Tudtam, hogy Serena próbálkozni fog, de nem gondoltam, hogy Castiel hagyni is fogja magát. Elvégre annyira bizonygatta, hogy szerelmes még mindig belém, és én maradok számára az egyetlen.
A szívem majd megszakadt, ahogy néztem őket. De nem szóltam semmit, egyetlen egy szót sem.
Talán Bella erre gondolt? Hogy mit fogok tenni, ha Castiel tovább lép?
És én tényleg mit akarok tenni?
Mintha megérezte volna Cas, hogy nézi valaki őket. Felemelte a fejét, és szürke szemeit, pont az enyéimre szegezte. Levegőt sem vettem. Szótlanul néztünk egymásra. Arcán szomorúságot láttam, majd lehajtotta a fejét, felvette a tálcáját, és elment. Minden egyes mozdulatát követtem a szemmel. Még azt sem vettem észre, hogy Rosa időközben leült közénk.
- Próbálhatsz úgy tenni, hogy nem érdekel. Becsukhatod a szemeidet, hogy ne lásd azt, amit nem akarsz. De a szíved, akkor is érezni fog iránta, bármit is teszel! - fogta meg Alexy a kezem.
- Miért nem megy? - szólaltam meg halkan. - Az eltelt pár hétben elfelejtettem. Boldog voltam. De most, látom azzal a szukával, és majd felforr a vérem. A mellkasom pedig szúr. Miért?
- Mi nem akarjuk megmondani, hogy mit tegyél. De, ha szereted még, miért nem lépsz? - kérdezte Rosa aggódva.
- Nem szeretem. Noaht szeretem! - morogtam.
- Hetek óta csak ezt hallgatjuk, Reina. - sóhajtozott Alexy. - Elhisszük, hogy érzel iránta is valamit, de nem tagadhatod, hogy Castielt még mindig szereted. Hisz most voltunk szemtanúi.
- Miért szeressem? Miért érdekeljen? Én ... én... én... - kezdtem el dadogni. - Nem állok készen. Még nem!
- Miről beszélsz? - kérdezték egyszerre.
- Kimegyek a mosdóba. Jövök mindjárt! - álltam fel bizonytalanul.
Lábaim nehéznek tűntek. A mosdó, ami pár lépés volt, nagyon távolinak tűnt. Nem tudtam kiverni a fejemből Castielt és Serenát. Átkoztam magam, hogy csak erre tudok gondolni. Nehezen bebotorkáltam a mosdóba, majd hideg vízzel megmostam az arcom. Folyattam egyfolytában a vizet, és jó párszor az arcom is leöblítettem. Kiakartam minden őrült gondolatot űzni a fejemből. Lépteket hallottam a hátam mögött. Elzártam a vizet, majd megfordultam. Serena az ajtónak támaszkodva állt előttem, és azzal a démoni vigyorával méregetett.
- Csak nem érintett rosszul, amit az előbb láttál? - kérdezte gúnyosan.
- Ugyan. Engem hidegen hagy, hogy ti mit csináltok! - néztem rá szúrós szemekkel.
- Valóban? Nekem nem úgy tűnt. - kacagott ördögien.  - Akkor az sem zavar, ha azt mondom, hogy visszaszerezem magamnak. Vagy már visszaszereztem?
Az izmaim megfeszültek, és a kezem ökölbe szorult. A tekintete olyannyira felidegesített, hogy legszívesebben itt helyben neki estem volna.
- Elvitte a cica a nyelved, kicsi Reina? - gúnyolódott. - Tudod, nagyon megkönnyíted azzal a dolgom, hogy nem foglalkozol Castiellel. Szegénykém olyan elesett, és magányos. De én bármikor ott vagyok neki, ha szüksége lesz rám. Köszi, hogy a karjaimba üldözöd.
- Soha nem menne vissza hozzád. Ő még mindig engem szeret! - feleltem indulatosan.
Nevetve közelebb jött hozzám. Szinte az arcát az enyémbe fúrta.
- Az engem nem érdekel! Megmondtam neked, hogy visszaszerzem. Senki nem állhat az utamba. Te se próbálj meg, mert a végén még valami bajod esik. Nem venném a lelkemre, ha eltörne pár csontod.
- Fenyegetsz?  - kérdeztem kacagva. - Hát idefigyelj! Nem félek tőled. Nem tudsz nekem ártani. Azt csinálok Castiellel, amit akarok. Sosem lesz a tiéd. Talán egy-két éjszakára elszórakozna veled, de ő mindig is engem fog szeretni! - néztem rá lenézően, majd kikerültem, és az ajtó felé indultam. Hirtelen elkapta a karom, és teli gyűlölettel a szemében nézett rám.
- Kifoglak nyírni te szajha! - fenyegetett és jobban megszorította a karom. - A pokol legbensőbb bugyraiban fogsz szenvedni.
- Ereszd el a karom, vagy itt helyben széttéplek! - sziszegtem mérgesen. - Egyetlen egy ujjal sincs jogod hozzám érni.
Elengedte a karom, majd a kezét ütésre lendítette. Gyors lendülettel egy pofont kevert le. Nem volt időm tétovázni, mert már újra lendült a karja. Megragadtam a karját, majd ráugrottam. A súlyomtól a földre esett, én pedig rá. Egyik kezemmel leszorítottam a jobb kezét a földre, a másikkal pedig egy pofont gyűrtem le neki. A szabad kezével a hajamba markolt, és húzni kezdte. A fájdalomtól felsikítottam, majd mindkét kezemmel én is belecsimpaszkodtam a hajába. Felülkerekedett rajtam, megfordította a helyzetünket, és engem nyomott le a padlóra. Eleresztette a hajam és pofozni kezdett. Éreztem, ahogy a körmei vágást ejtenek az arcomon. Megfogtam mind a két kezét szorosan, és az orrába fejeltem. Hirtelen nagyon jól jött, hogy sokat néztem Noaht edzeni.
Az orrából patakokban folyt a vére, de nem engedtem el a kezét. Tekintette szinte elhomályosult. Kirángatta a kezét az enyéimből, majd ököllel az arcomba vágott. Egy pillanatra megszédültem, és már azt láttam, hogy az ökle újból lendül, de nem ért célt.
A tesóm alakja tűnt fel Serena háta mögött. Kezeit a háta mögé szorította, és lerángatta rólam. Kezem az arcomra tettem. Borzalmasan fájt, és vérzett. Rosa guggolt le mellém, Alexy és Lys társaságában. Segítettek felülni, majd mind aggódva néztek rám.
- Istenem, jól vagy? - kérdezte aggódva Rosa.
- Engedj, kinyírom ezt a rohadékot! - mondtam idegesen, majd felakartam állni, de visszahuppantam a földre.
- Gyere te ribanc! Amíg lélegzel, addig ütlek! - ordította Serena. Próbált kiszabadulni a tesóm szorításából, de nem sikerült.
- Befogod a pofád! - kiabált rá Nick. - Ha még egyszer hozzáérsz a húgomhoz, én leckéztetlek meg! Most pedig indulj! - rángatta ki a tesóm a mosdóból.
Lys a karjaiba vett, majd aggódva nézett rám.
- Elviszelek az orvosiba! - mondta miközben kiindult. Akik a közelben voltak, mind minket néztek. Lys mellkasába  fúrtam az arcom a kíváncsiskodó szemek elől.
- Honnan kerültetek ide? - kérdeztem Lystől.
- Rosa látta, hogy Serenával vagy bent a mosdóba. Jobbnak látta, ha szól Noahnak, de belém és Nickbe futott először. Azonnal rohantunk. Ismerem Serenát, tudom jól milyen, ha elborul az agya.
- Köszönöm Lys - néztem fel a fiúra.
- Ne köszönj semmit. A barátom vagy, és a barát dolga, hogy segítsen a másikon.
- Sajnálom, hogy bántottalak !  - mondtam szipogva. - Én mindig számíthattam rád.
- Soha nem haragudtam azért, amit mondtál. Igazad volt. Csak felejtsük el, oké? - kérdezte mosolyogva.
Bólintottam, hogy rendben, majd a fejem leraktam pihenni a mellkasára.
Nem láttam Serenát az orvosiban. Valószínűnek tartottam, hogy Nick az igazgatóiba cipelte. Nem nagyon érdekelhette, hogy valószínű betört az orra. A doktornő lefertőtlenítette a karcolásokat az arcomon, de nem engedett be a következő órára. Még mindig szédültem, és jobbnak látta, ha pihenek egy kicsit. A srácok itt akartak velem maradni, de a nővér mindenkit kitessékelt, hogy menjenek órára. Unottan forgolódtam az ágyban, nem tudtam magammal mit kezdeni. Az adrenalinszintem még mindig az egekben volt. Egy nappal ezelőtt, még álmodni se mertem volna arról, hogy én Castiel miatt fogok verekedni. Nem tudom, hogy fajultak idáig a dolgok, de nem bántam meg. Az a nő megérdemelte, amit kapott.
Az orvosi szoba ajtójának nyitódására lettem figyelmes, majd Noah bekandikáló fejét vettem észre. Sem a nővér, sem a doktornő nem voltak bent. Amint meglátta, hogy tiszta a levegő, hozzám szaladt.
- Annyira aggódtam. Mutasd az arcod!  - mondta aggódva, majd jobban szemügyre vette az arcom. - Ez a nő megőrült!
- Megkapta ő is a magáét, ne aggódj. - vigyorogtam Noahra.
- Láttam! - mondta még mindig komoly tekintettel.  - Az igazgató ide küldte őt is, de Nick jobbnak látta, ha kapun kívül kíséri. Az orra sem vérzett már, és inkább szó szerint kidobta.
- A tesóm egy bolond.
- Nem bolond, csak félt téged, ahogy én is. Ha nem mennek utánatok, ki tudja mi történik! - ölelt át szorosan.
- Nem kell félteni. Te is láthattad, megtudom magam védeni. De az biztos, hogy ennyivel nem ússza meg az a ribanc! - mérgelődtem.
- Nem! - parancsolt rám. - Nem engedem, hogy Castiel miatt összeverekedj akárkivel is!
Kimeredt szemekkel néztem Noahra. Kíváncsi lettem volna arra, hogy honnan tudja.
- Nem Castiel miatt volt. Ő gyűlöl engem. Provokált, majd én is mondtam neki pár dolgot. Ő esett nekem, nem én. Önvédelem volt! - mentegetőztem.
Nem akartam, hogy Castiel miatt újból veszekedjünk. Annyira jó volt az elmúlt pár hét, hogy nem engedhettem, ennek az álomnak a végét.
- Nagyon jól tudom, hogy Castielt szereti az a lány, és ezért gyűlöl téged, mert miattad nem kell ő neki - felelte higgadtan.
- Igen így van. De akkor sem hagyom, hogy lehordjon minden jöttment ribancnak. Nem tudtam szó nélkül tűrni. Sajnos ilyen vagyok! - vontam meg a vállam.
- Tudom milyen vagy! - borzolta össze a hajam, most már mosolyogva. - Az a lényeg, hogy jól vagy! Ezek a karcolások meg nem vészesek, inkább a szemed alatti monokli lesz majd szép - érintette meg a bal szemem alatt, az egyre dagadó dudorom.
- Túlélem! - húztam magamhoz és átöleltem. - De most már menj órára. Tudom, hogy kiszöktél! Ha visszajött a doki, megyek én is!
- De addig is, pihenj egy kicsit. Ígérd meg? - mutatta a kisujját nevetve.
- Megígérem! - nyújtottam én is, majd összekulcsoltuk őket.
Még egyszer megölelt, megcsókolt, majd elhagyta a kórtermet. Könnyebb szível dőltem le a párnára, éreztem a szemeim fáradtságát. Gyorsan sikerült álomba merülnöm.
Nem tudom mennyit aludhattam, de egy puha, és hideg kéz érintését éreztem az arcomon. Gyengéden simogatta az arcom, többször is. Nem akartam kinyitni a szemem. Annyira jól esett ez az érintés. Nyugodtsággal töltött el minden perc, amíg a kezét az arcomon éreztem.
Hallottam amint feláll a székről, ami az ágyam mellett volt. Hiányérzet fogott el abban a pillanatban, amint elvette a kezeit az arcomról. Kinyitottam a szemem és láttam, hogy Castiel az ajtó felé sétál. Nehézkesen felültem, majd utána szóltam.
- Nem illik belopakodni valakihez, miközben alszik!
Az ajtó előtt állt meg, majd visszafordult. Szomorú és keserű arccal nézett engem.
- Sajnálom Reina. Nem tudtam, hogy idáig elmenne Serena. Figyelmetlen voltam!  - kezdte rekedtes hangon. Hangjából annyi megbánás, és bú áradt, hogy tudtam az igazat mondja.
- Nem a te hibád Castiel. Ez a nő maga az ördög!
- Amint meghallottam, hogy mi történt ideakartam jönni, de gondoltam, hogy a lovagod itt lesz. Csak megakartam nézni, mit tett veled az a liba! - mondta, majd az ágyamhoz sétált, leült és megérintette az arcom.
- Apró karcok, semmit több. De jobb lenne, ha elmennél. Szerinted nem fog feltűnni Noahnak, hogy nem vagy bent órán? - kérdeztem.
- Nem fog, mert a kosárcsapat tagjait a tornaterembe hívták, hogy a szokásos orvosi vizsgálatokat elvégezzék. Ott van a doki, és a nővér is. Én voltam az első, mondtam Nickenek, hogy falazzon nekem, majd leléptem, és egyből idejöttem. Nem kell félned, nem tudja meg a barátod - felelte már vigyorogva.
- Akkor most, hogy megnézted jól vagyok-e, mehetsz is, nem gondolod? - néztem rá közömbös arccal.
- Tudod Reina, nagyon féltem. Szinte remegtem a dühtől, és a félelemtől. Az, hogy bármelyik pillanatban történhet veled valami, és én nem lehetek melletted, a tudat, hogy nem védhetlek minden percben, felemészt - morzsolgatta az ujjait. - Akartam, hogy az enyém legyél újra. De már kételkedem. Bármit is teszek vagy mondok, nem fog visszahozni téged újra mellém. Már csak az emlékeim maradtak, amikre nap mint nap gondolni fogok. Tudod mi a legkedvesebb emlékem? - emelte a tekintetét rám, majd a szemeimbe nézett.
- Nem érdekel Castiel. Azt kértem, hogy menj el. Kérlek, ne nehezítsd meg az életem - mondtam neki kérlelően. De mintha meg sem hallotta volna, amit mondtam. Csak folytatta.
- Emlékszel amikor kint voltunk az utolsó esténken a tengerparton? Ültünk a homokban, te pedig a karjaiban pihentél, úgy néztük a csillagokat. Minden pillanatban, amikor rád néztem, te csak mosolyogtál. Már csak a mosolyodtól boldog voltam. Emlékszem, hogy megfogtam a kezed - nézett továbbra is a szemembe. Éreztem, hogy megfogja a kezem, de nem tudtam levenni a tekintettem róla. A szívem ezerrel kalapált, már egyetlen érintésétől is.
- Ez nem működik Cas, kérlek - próbáltam elhúzni a kezem. - Tudom, hogy csodálatos hónapjaink voltak együtt, de amikor rád nézek, akkor..
- Akkor mi? Mit érzel? - vágott a szavamba.
- Úgy érzem - kezdtem halkan. - Hogy egy idegent nézek, mert sosem leszek képes, neked megadni újra amit akarsz. Mert fáj! - kezdtem zokogni.
- Vannak dolgok, amiket nem törölhetsz ki a szívedből - hajolt közelebb hozzám. - De az a tudat, hogy mennyi szenvedést okozok neked, nekem is fáj. Nem véletlenül akartam elmondani neked a legszebb emlékem kettőnkről.
- Mire akarsz kilyukadni ezzel? - törölgettem meg a szemem.
- Meg volt rá az esélyem, hogy örökre velem maradj, de elbaltáztam. Rájöttem, hogy miattam elvesztettél egy csomó dolgot az életben. A tiszta örömöd, a ragyogó mosolyod, és még sorolhatnám, ami a régi szőke hajú lányhoz tartozott. De most megvan az esélyed arra, hogy újra boldog legyél. Az igazság az, hogy nélkülem könnyebb lenne neked. Soha többet nem teszlek ki annak, aminek eddig.
- Miről beszélsz?
- Elhagytalak. Te újra kezdted! Azt akarom, hogy boldog legyél ,és éld az életed. Én mindig szeretni foglak Reina, és ez ad erőt ahhoz, hogy elengedjelek - felelte könnyes szemekkel.
Az életem során, azt az egyet nagyon jól megtanultam, hogy minden ember tekintete árulkodik, hogy a szemek mindig az igazat mondják. Láttam a szemeiben a fájdalmat, azt a szenvedést, amit én is éreztem, és érzek még mindig. Elengedte a kezem, lehajtotta a fejét, és az ajtó felé indult. Könnyes arccal néztem, a lassan lépdelő Castiel után. Rá kellett jönnöm, hogy sosem bírtunk elszakadni egymástól teljesen. Néha úgy éreztem, mindent feláldoznék a szerelméért, máskor meg éppen ellenkezőleg, a lehető legmesszebb akartam kerülni tőle, annak reményében, hogy akkor sikerül majd lenyugodnom,és elfelejtenem őt. De most, örökre itt akar hagyni. Boldognak kellene lennem, de a szívem, és a lelkem, összetörik minden egyes távolodó lépésétől.
- Azt mondtad azon az estén, hogy örökké fog tartani! Ígéretet tettél. Sohasem felejtettem el, amit akkor mondtál! De most megszeged az ígéreted! - szóltam utána kicsit hangosan. Hangom remegett, az arcomat a könnyeim áztatták.
Megállt az ajtó előtt. Egyik kezét a kilincsre tette, majd kinyitotta az ajtót.
- Minden ígéret megszeghető! - felelte halkan. Nem fordult vissza, és így nem láttam az arcát, de legbelül, a szívem mélyén éreztem, hogy szenved.

Kilépett a teremből, és becsukta maga mögött az ajtót. Még nagyobb sírás jött rám, ahogy a csukott ajtót bámultam. Tudtam, és éreztem, hogy most tényleg örökre elhagyott. Minden kívánságom ez volt, nélküle élni, és boldognak lenni. De nem tudok. Egy olyan életet élni, amiben ő nincs jelen, képtelenség számomra. Bármit is akarok tenni azért, hogy csak Noahra tudjak gondolni, nem sikerül.
Meglepett a felismerés, hogy én még mindig mennyire szeretem őt. Mennyire magam mellett akarom tudni. De most ennek vége. Sosem fogja megmásítani a véleményét. A fájdalom egyre csak nőt, és nőt a szívemben. A fejem a párnába süllyesztettem, és csak sírtam.
A szívemet üresség töltötte el, miután ráébredtem, hogy mennyit jelent még mindig nekem, és most elvesztettem.
Nem hagyhatom, nem bírom elviselni ezt a fájdalmat. Magamra kaptam a ruháimat, és rohantam Castiel után.
Hagyom legyőzni a büszkeségem. Nem érdekel semmi, és senki. Nem éri meg élnem nélküle...